Anya születik - terhességem története 2.

Február 25-re voltam kiírva. A terv az volt, hogy az utolsó 3-4 hetet otthon töltöm pihenèssel, végsô simîtások elrendezésével, ráhangolódással, szakirodalom olvasással és egy kis magyar beszámoló összeállítással. Nem titkolt szándékom volt belecsapni egy jó kis Szívek Szállodája maratonba, végsô formájára összekészîteni a kórházi csomagomat, minden létezô dolgot kimosni amivel a poronty az elkövetkezendô hetekben kapcsolatba kerülhet, kivasalni az ágynemûjét, pelenkáit, kisruháit. 

Február 3-án, szerdán még bent voltam az irodában a group audit dokumentumait aláírni. Azt a napot már szerettem volna itthon tölteni, lazulással, egy kis munkával. Hát, nem jött össze. De így legalább lelkiismeretesen  és gyorsabban megcsináltam amit itthon szerettem volna. A szokásos idôben, 5 órakor jöttem el, mindenkitôl elköszönve hogy én akkor mostmár tényleg nem leszek többet, otthonról dolgozok, viszlát egy év múlva!

Csütörtökön 4D ultrahangon voltam, ahol a gyereket méretei alapján 3,70 kilóra becsülték. Elképedtem hogy hogy fogok egy ekkora gyereket megszülni és konstatáltam, hogy ennek tuti császármetszés lesz a vége.

Pénteken a szokásos EST-re voltam hivatalos, ahol a doktor úr megvizsgált és mondta, hogy nagyon vizes vagyok, jó lenne mielôbb megszülni, ne kíméljem magam. Ezen felbuzdulva több se kellett nekem, hazaérve vadul végigporszívóztam a lakást.

Este ittam egy adag málnalevél teát és fürdés után lekezeltem a gát környékét.

A szokásos TV elôtt bealvás után, fél 12 körül áthurcolkodva a hálóba, félálomban elpattant bennem odabent alul valami és folyt csak folyt a meleg magzatvíz. Önkívületi állapotban ugrottam fel az ágyból hogy ne azt áztassam tovább és nem hittem el, hogy ez most megtörténik. Csak azt tudtam hajtogatni, hogy nekem még magyar beszámolót kell csinálnom és kisebb hisztériás roham lett úrrá rajtam az alattam elterülô egyre nagyobb tócsa felett. Ez volt az elsô dolog ami nem tervszerûen történt. Lili 3 héttel a kiírt idôpont elôtt meg akart születni.

A kevésbé gyakorlatias férjem próbált visszahozni vad örjöngésembôl, felmosót hozott és járt vele a nyomomban míg kicsit lenyugodtam ès felhívtam az orvosomat. Pont ügyeletes volt, várt minket.

Aztán rájöttem, hogy nincs kèsz a kórházi csomagom. Persze, mert azt a jövô héten terveztem szépen összepakolni! Gyorsan rendbe szedtem az összedobált dolgaimat ( köszi Niki, hogy bíztattál legalább kezdjem el!) majd a wc-n ülve vártam, hogy csillapodjon a magzatvíz mennyisége és elindulhassunk a kórházba. 

A kocsiban riadóztattam a szüleimet, anyukám meg persze a család többi tagját keltette fel álmából tök feleslegesen. Itt volt elôször idôm kicsit gondolkodni és fél óra alatt felkészülni a felkészülhetetlenre, nemcsak a szülésre hanem mindarra ami majd csak azután következik. Utólag visszagondolva talán nem is baj, hogy nem volt idôm az utolsó pár hétben filózni a jövôn, ez így volt tökéletes ahogyan alakult.

A kórházba érve a doktor úr már várt minket, átöltöztettek, felvették az adataimat és megvizsgált. Mivel nem voltak fájásaim így oxytocin infúziót kaptam. Idôközben rájöttünk, hogy a nagy kapkodásban otthon hagytuk a köldökzsinór vér szettet amièrt a férjemnek haza kellett menni. Ezalatt az idô alatt megpróbáltam pihenni de nem tudtam, csak vártam, hogy mikor ér vissza és zavart, hogy elmocorog a baba és néha több másodpercre sem hallottam a szívverését. A gyógyszer lassan hatott, de megtette a hatását. A fájások erôsödtek de nem sûrûsödtek. A vajùdás alatt teljesen elvesztettem az idôérzékemet. A nagyon fájdalmas rész nagyjából 3-4 óra volt, közben kétszer ültem a forró zuhany alatt 30-40 percet és nagyjából 8-10-szer voltam wc-n pedig nem is kaptam hashajtót. Az orvos az elejétôl természetes szülésben bízott amit a baba helyzete lehetôvé is tett bár az egyik vizsgálatnál arccal rossz felé volt de a finisre szerencsére visszafordult.

A második zuhanyzás után átköltöztettek egy másik szobába és legnagyobb meglepetésemre már következett is a kitolási szakasz amit a doktor úr csak így vezetett fel: Na, Szilvia, kakiljon ide az asztalra!

Gyors szülés volt, 8-10 nyomás után meg is volt a baba. Az orvos párszor a hasamon támaszkodott és mikor már látszott a feje sejtettem, hogy nem úszom meg a gátmetszést. Èreztem ahogy vágnak, szakadok, a nyomást belülrôl és a nagyobb rést a baba fejének. Miután kijött a feje úgy éreztem szétszakadok. Láttam milyen sok haja van a két lábam között. Vártunk még egy fájást és egy nyomásra kint volt a teste. Vége volt, világra hoztam egy gyereket. A hasam hirtelen leesett és mérhetetlen büszkeséget éreztem. Nem sírtam, nem hisztiztem, nem ordítottam, nem akadtam ki. Fegyelmezetten végigcsináltam amit kellett, megéltem a fájdalmat ami nekem rendelve volt. Anya lettem. Visszavonhatatlanul, utolsó leheletemig.

Büszke voltam Lilire is, ez az ô küzdelme is volt, a kettônk elsô közös élménye. Az én lányomé.

A gyereket a méretvétel és Apgar után a mellkasomra tették, majd mellre ahol egybôl, ösztönösen szopni kezdett. Az orvos közben kiszedte a méhlepényt, rendbe rakott lent, összevarrt. Éreztem, de nem zavart. Aztán magunkra hagytak minket. Az új családot. 

Mielôtt átkerültünk a csecsemô osztályra, letusoltam, saját hálóingbe öltöztem. A tus alatt a szülésznô végig velem volt ès folyton azt kérdezgette nem szédülök-e, nem vagyok-e rosszul. Hiába bizonygattam neki, hogy nem vagyok egy ájulós típus. Tolószékben akartak átvinni a csecsemô osztályra de nem hagytam. Saját lábamon sétáltam át magam elôtt tolva az új kis életet nem is sejtve mi vár ott ránk.

Megosztás a facebookon