Egy kisbaba csoda az életünkben, de az életünk utána?

Esett mikor Lilit hazahoztuk a kórházból. Az összes ruha amit vettem neki nagy volt rá. Annyira nagy, hogy az overálban elveszett, nem tudtam ráadni így pokrócba tekerve hoztuk ôt haza. Az autós hordozó biztonsági pántjait nem tudtuk olyan szorosan meghúzni, hogy valóban tartsa a 4 napos cscecsemôt. Az esô miatt a sürgôsségi részlegen kellett átvágnunk, hogy a kocsihoz jussunk. Jaj, csak ne szedjen ott össze semmit! 

A hazautat békésen tûrte, talán még szundikált is a kocsiban. Az apja sosem vezetett még ilyen óvatosan. Otthon egybôl le tudtam tenni és nyugodtan megettem az isteni tejes trópusi gyümölcslevest amit anyósom készített. Az utolsó nyugalomban elfogyasztott ebédem volt, de ezt akkor még nem tudtam. Ahogyan azt sem, hogy a tej mennyire meghatározó lesz a késôbbiekben. Fel is tettem magamban a kérdést: tényleg ebből àll az anyasàg, és ezért még fizetnek is???

Az első napot, éjszakàt sikeresen àtvészeltük. Csak egy elvi dolog dőlt meg már az elején: a gyerek a saját szobàjàban és àgyàban fogja tölteni az éjszakàkat. Hàt hogyne amikor olyan kicsi és törékeny! Természetesen a mi ágyunkban aludt. Azt, hogy érzékeljem merre van és ne feküdjek rà màr a kórhàzban megtanultam, most màr csak arra kellett vigyàzni, hogy le ne essen. Az első éjszakànk 2-3 ébredéssel, szoptatàssal, békésen telt.

Màsnap meglàtogatott minket a doktornő és teljesen összezavart. A legnagyobb kavart a fejemben az okozta, hogy ne etessek 2 óràn belül mert akkor a félig megemèsztett és a friss tej összekavarodik a gyomràban és hasfàjàst, bukàst okozhat. A màsik amire felhívta a figyelmem, hogy nem jó a csecsemőt az oldalàn altatni mert csípőproblémàt okozhat. A kórhàzban töltött 3 nap alatt végig az oldalukon fektették a babàkat. Akkor ezt ott miért nem mondták?

Aznap szörnyű éjszakànk volt. A gyerkőc fürdetés utàn evett, de aludni nem akart csak keservesen sírt. Próbàlkoztunk cumival, vízzel, semmi sem segített. Etetni meg nem volt szabad, mert a doktornő azt mondta ki kell vàrni a 2 óràt! Meg azt is, hogy egyszerre csak egy mellből etessem, hogy eljusson a zsírosabb, tàplàlóbb tejcsihez is! Amikor màr nem bírtuk tovább idegekkel mellre tettem. Elhallgatott és békésen szopizott. Ez volt a baj, éhes volt. Nem volt elég neki egy mell, mindkettôbôl kért. Ekkor merült fel bennem másodszor, hogy nincs elég tejem.

Másnap a védônô is meglátogatott minket és bátortalanul azért de megkérdeztem tôle, hogy mi van ha úgy làtom a gyerek nem lakik jól azzal amit adni tudok neki. Ekkor beszéltük meg, hogy sürgôsen beszerzünk egy mellszívót és etetés után mindig lefejem ami a mellemben marad ezzel is stimulàlva azt. És igen, szóba került a tápszer is. Mert a gyereknek ennie kell és szoptatási forradalom ide vagy oda nem fogom éhezni hagyni. Ha ennek a tápszeres kiegészítés a módja akkor az és kész. Természetesen a tejserkentés érdekében is mindent megtettünk, a szoptatós tea mellé beszereztünk még több doboznyi maláta italt, próbálkoztam a görög széna fôzettel is de a tejem mennyisége nem változott. Így hát beszereztük az elsô tápszert és cumisüvegeket is. Napokig csak a konyhaszekrényben állt, mert én még nem adtam fel, szoptattam Lilit rendszeres idôközönként, mértem mennyit evett és örültem, hogyha eleget, csodálkoztam, hogyha sokat, mérgelôdtem mikor nem jutott neki megfelelô mennyiség. Aztán rájöttem, hogy a bérelt mérleg nem alkalmas az elfogyasztott tej mennyiségének mérésére...

Közben persze fejtem serényen és utáltam az egészet. A pumpa hangja miatt az alvó gyerek mellett nem lehetett csinálni, így kiszorultam vele a nappaliba. A ritmusos pumpálás mellett viszont sem tévét nézni, sem zenét hallgatni nem tudtam. Mivel egyik kezem foglalt volt és elôre görnyedve kellett a mûveletet végeznem, hogy minden csepp tejet meg tudjak menteni, végül semmit sem tudtam mellette csinálni. De legjobban azt utáltam, hogy alig jött két mellbôl is 30-40 mili, és egyáltalàn nem serkentette a folyamatokat.

Hétfő elérkeztével sajnos véget ért az apàval hàrmasban, csalàdként töltött vakàció és belezökkentünk a szürke hétköznapokba. Először maradtam itthon egyedül Lilivel. A fràsz kerülgetett. Mindenféle vészforgatókönyvek pörögtek le a fejemben, hogy hovà, kihez futok majd napközben ha valami baj van, végiggondoltam melyik szomszéd van itthon. Minden új volt, szokatlan, tanulandó. Minden új dologtól féltem, de leginkàbb attól, hogy ez a kis élet most szàz szàzalékban ràm van utalva. És volt időm gondolkodni, talàn túl sok is. Akkor döbbentem rà, hogy mostmàr minden màs lesz. A rendezett, szép lassan, tervszerűen, következetesen felépített életem úgy omlott össze màsodpercek alatt mint egy kàrtyavàr. Itt volt ez a baba, idegen de mégsem, a részem, aki félig én vagyok, mégsem làttam benne magamat. Aki egyelőre csak bosszantó és idegtépő síràssal viszonozza a törődést, a babusgatàst, a sok-sok lemondàst. Akartam én ezt egyàltalàn? Nem, én ezt nem akartam, én itt és most vissza akarok menni dolgozni, valaki adja vissza az életemet!

Ès a helyzet a napok elôre haladtával csak rosszabbodott. Eleinte a gyerek csak bukott, pedig ekkor még csak anyatejet kapott. Egyre többször, egyre nagyobb mennyiségeket. A tejem nem indult be így muszàj volt a tàpszerhez folyamodnunk. Estére már annyira éhes volt Lili, hogy csak keservesen sírt. Eleinte csak az esti etetésnél pótoltunk hozzà, aztàn màr napközben is. Egyre többet fejtem de a 3-4 alkalommal lefejt tej egy etetésre volt elég. Nagyon féltem a cumisüvegbôl etetéstôl mert àllandóan meg akart fulladni a picur. Sokàig gyomorgörccsel indultam neki és magamban imádkoztam, hogy túlélje. Aztán a bukàsok mellett elkezdôdött a hasfájós idôszak. Mostmàr nem csak hányásos ruhában, de ziláltan próbáltam túlélni az egyedül töltött napokat és vártam este a felmentôsereg érkezését hogy végre nyugiban lezuhanyozhassak, ehessek egy pàr falatot és legyen pár percem magamra is.

Mert hát a gyerek mindig ott volt. Sírós idôszak volt ez mindkettônk számára. A hasfájás annyira megnehezítette az èletünket, hogy jópár hétig elindulni is alig mertem vele mert kiszámíthatatlan volt mikor kezd rá az üvöltésre. Hiába tavaszodott ki, mi a négy fal közé szorultunk. Talán ez volt életem legnehezebb idôszaka.

Akkor még egyszerűen nem làttam magamat anyaként. Mégis kinek az életét élem én? Mert hogy nem a sajàtomat, de még csak nem is azt amit koràbban elképzeltem, az biztos. Ehhez is idő kellett, úgy ahogyan Lilinek is megszokni ezt a kinti életet. Aztàn az ember belejön. Több idő kell hozzà, mint gondoljuk és én sajnos türelmetlen típus vagyok. A gyerek is tanít, nekem pèldàul türelmet. Azt, hogy nem kell és nem lehet mindent előre megtervezni. Mert minden egyes napunk hasonló de mégis màs és minden nap többször újratervezünk. Etetések, altatások, pelenkacserék végtelennek tűnő, szûnni nem akaró körforgásába kerülünk ami könnyen bedarálhat. Új napirendre volt szükségem nekem is, nemcsak Lilinek. Meg kellett találni a törékeny egyensúlyt a magamra minimálisan fordítandó idô, alapszükségletek kielégítése és az állandóan kézben lenni akaró csecsemô ellátása között úgy, hogy közben egyikünk se bolonduljon meg. Azt a win-win szituációt ami mindkettônknek kielégítô. Nem mondom, hogy 100 %-ban sikerült, hiszen folyamatosan vàltozunk, de lassacskàn megtanuljuk egymást.

Megosztás a facebookon